08/01/2025
Az újabb regényem megjelenéséig íme egy rövidebb írás. Szeretettel:
2025. január 1.
Elkezdődött hát a boldog új esztendő... Az év utolsó napján mindenki mulat, az év első napján pedig senki sem kel korán. Rám egyik sem igaz. Tétován állok az új év és a hideg cserépkályha előtt. Fázom, pedig majd egy méter vastagságú falak őrzik a régi házat. Jó itt ébredni, ahol a nagyszüleim és az ő szüleik is éltek. Anyám még alszik, csendes minden. Az ablakon át egyetlen pillantással megállapítom, hogy szürke, rosszkedvű köd ül a kerten. Csinálok egy kávét és megválaszolom a beérkező üzeneteimet. Mindenki boldogságot kíván az új esztendőre. Ki viccesen, ki emelkedetten, érzelmesen vagy érzelgősen a saját ízlése szerint. Talán ez a leggyakoribb jelző. Hogy boldog. Mindenki arra vágyik persze. Lelkiismeretesen válaszolok minden üzenetre. Korán van még. Végigpörgetem a híreket. Mindegyik negatív. Amelyik nem, az pedig hülyeség. A kínai asztrológia szerint az idei a fa Kígyó éve lesz. Az vajon mit jelenthet? Elolvasom, aztán kárhoztatom magam, hogy elolvastam, de az ember már csak ilyen. Kíváncsi. Tudni szeretné a jövőt vagy legalább egy kis darabját. Mert kell a remény, valami fogódzó ebben a rosszkedvű, kusza világban, ami segít hinni. Elhinni, hogy jobb lesz. Az algoritmus persze máris számos asztrológiai írást dob fel, hogy mi vár ránk 2025-ben. Dühösen leteszem a telefont. Na, ne már! Inkább írnom kellene. Ismét kinézek a köd borította kertre, de most hosszabban: minden fehér. Nem hó, ugyan, csak zúzmara, de megfog a látvány. Ezt kellett volna néznem, miközben kávézom és nem a telefont. A fehér ruhába öltözött fák láttán meglódul a képzeletem. Talán odafönn az Úr az éjjeli tűzijátékok miatt fejcsóválva sóhajtott egy nagyot: Az emberiség javíthatatlan! A lehelete pedig kicsapódott apró, fehér kristályok formájában. Békét, boldogságot meg zöld bolygót szeretnének, aztán egy héttel a meghitt csodavárás után háborút idéző robajjal lőnek fényeket az égre. Ki érti ezt? Magamra kanyarítom a kardigánom, tűzrevalóért indulok. Szürke köd ül a kerten, átölel a hideg. Megborzongok. Az éjszakai lövöldözések után még nagyobbnak tűnik a csend, mint egyébként. A zaj elüldözte a madarakat is, az etetőknél egyet sem látni. Fehérek a fák, a bokrok, a kerítés, a kút. A zúzmara jégszilánkjai mindent beborítanak. A figyelő csendben fázósan gyönyörködöm a látványban. A kert vége azonban csak sejthető. Sem az ég, sem a föld nem látszik, a szürke massza egybemossa. Ugye, ez nem egy jel? Önkéntelenül megrázom a fejem, mintha víz ment volna a fülembe, hogy elhessegessem a nyomasztó gondolatokat. Nem bámészkodom tovább, hagyom a köd szimbolikus jelentését a jövőre vonatkozóan, inkább besietek az öreg fáskamrába. A nagyszüleim halálukig hittek a szorgalmas tevékenység gyógyító erejében. A nagyanyám kezében, ha pihent, mindig volt kötő- vagy horgolótű, hogy ne teljen hiába az idő. A nagyapámtól tanult mozdulatokkal gyújtóst aprítok. Ugyanazzal a fejszével, amivel egykor ő. A kosárban kisebb és nagyobb fahasábokkal besietek. Megrakom a kályhát, aztán fellobban a láng és pattogni kezd a tűz. Sokáig nézem a nyitott kályhaajtó előtt. Írni kellene, kreatív alkotómunkával kezdeni az évet. A konyhaablak előtt valami mozgást észlelek, megint kinézek. Mintha havazna, de az nem lehet, hiszen kiragyogott a nap. Kilépek: a szikrázó sugarak elzavarták a ködöt, aztán vetkőztetni kezdték a fákat, bokrokat. A zúzmara kisebb-nagyobb darabokban hullik alá az ágakról, a madáretetőről kövér vízcseppek gurulnak. A napsütés jobb előjel 2025-re. De nem akarom a jövőt latolgatni. Egyébként meg Ádámnak már megmondták: „Ne kérdd/Tovább a titkot, mit jótékonyan/Takart el istenkéz vágyó szemedtől.” Nagyanyám szerint, aki sokat gondolkodik, keveset cselekszik. Derűlátó tettvággyal fogok egy lábast. Tegnap beáztattam a lencsét, de nem csináltam meg. Úgy rémlik, hogy új év napján mosni tilos, de főzni talán nem. Elvégre ez is kreatív alkotómunka.
Jöjjön hát az a boldog új év!
könyvek, idegenvezetés, tolmácsolás, művészet, zene
