07/05/2026
Itt az idő, hogy őszig elhagyjam az íróasztalt🖋️ és elkezdjem az idegenvezetői ✈️🚌munkát. Persze az utazások alatt is folyamatosan figyelek, jegyzetelek és tanulok, gyűlni fog az anyag az újabb regényekhez.
Köszönöm ❤️a követőimnek, hogy velem utaznak a regényeim által vagy a Proko Travel útjain. A negyedik regényem megjelenéséig pedig továbbra is rövidebb írásokat teszek közzé.
Az alábbit egy igaz történet ihlette, fogadják szeretettel!😘
A fecskefészek
A gyöngyházszürke terepjáró csendesen kanyarodott a kisváros postája elé. A parkoló tele volt, az épület melletti salakos pályán gyerekek rúgták a labdát. Nem talált helyet, így a sportpályához vivő átjáróban szorosan az épület mellett állt meg, hogy a biciklisek, gyalogosok el tudjanak járni mellette. Egy szőke, hét év körüli kisfiú üldögélt a közeli padon a posta oldalsó falával szemközt, rá sem hederítve a focizó gyerekekre. A férfi kiszállt a kocsiból, éppen elindult volna a csomagértesítővel, amikor a kisfiú megszólította:
– Rá fognak ám pottyantani!
– Kik? Mire? - nézett rá zavartan.
– Hát a fecskék az autóra - mutatott a posta tetejének kiszögellése alá, de ekkor már ő is látta.
Csőrükben sárgolyócskával és valami fűfélével ekkor érkezett meg a két fecske. Ügyesen tatarozták a valószínűleg tavalyi vagy még régebbi fészküket. Éppen az autó felett. A férfi elmosolyodott, aztán kis tétovázás után leült a padra a kisfiú mellé.
---------
A kis falu iskolája régi, alacsony épület volt, egy udvar mélyén, négy zöld színű ablakkal és egy nagy kétszárnyú faajtóval, ami fölött felirat hirdette: „Iskola”. Csak így, egyszerűen. A valaha piros cserepes tető alatt tornác futott körbe az épület három oldalán. A bejárathoz vezető járda feltöredezett, amit két oldalról a ráhajló illatos gyöngyvessző bokrok próbáltak eltakarni fehér virágszoknyáikkal. Az idős tanító minden reggel 7 órakor átsétált a szomszédban levő házából, hogy legyen ideje körülnézni és felkészülni a gyerekek fogadására. A tanítói szolgálati lakás csak olyan parasztház volt, mint a többi a faluban, de az udvara közös volt az iskoláéval. A tornácról éppen át lehetett látni. Szokatlanul meleg április volt, a levegő tele volt madárdallal, illatokkal, nyüzsgéssel. A tanító minden reggel a gondos gazda szemével nézett körbe birodalmán, az orgonabokrokkal körbevett kis udvaron, és mindent észrevett: ha egy tetőcserép elmozdult, ha a kémény tetején kilazult egy tégla, ha feltúrt valahol egy vakond.
Egyik reggel az iskola épületének eresze alatt, éppen a szélső ablaknál sáros foltokat vett észre a hófehérre meszelt falon. Közelebbről is megszemlélte, aztán a falnak ragasztott sárgolyócskák láttán hamar felderült, mert fecskefészek készült, és köztudott, hogy a fecske áldást jelent a házra, ahol megtelepszik. El is határozta, hogy felhívja a gyerekek figyelmét a készülő fészekre. Attól kezdve közösen nézegették nap, mint nap a kékesfekete tollazatú fecskepárt, ahogy hegyes szárnyaikkal cikázva repkednek építőanyagért a szomszédos tanyára, ahol a kút melletti vályú környékén mindig akadt sár. Csak Krasznai Pistit nem érdekelték a kismadarak. Pedig Pisti szerette az állatokat, de valahogy az utóbbi időben nem olyan volt, mint régen. A tanító próbálta megfejteni, mi lehet az oka, de Pisti makacs hallgatása még a sokat látott pedagógusnak is feladta a leckét.
A faluból és a környező tanyákról a felső tagozatos gyerekeket néhány éve már busz vitte a közeli kisváros általános iskolájába, csak az alsósok maradtak „osztatlanban”. Az osztatlan iskolában az öreg tanító tanította egyidejűleg a négy osztály tanulóit. A hat- és tízéves kor közötti gyerekek összesen huszonegyen voltak, és míg a tanító az egyik csoporttal közvetlenül foglalkozott, addig a többiek önállóan dolgoztak. Minden gyerek megtanulta, hogy a fecskék hasznos költözőmadarak, akik repülés közben rovarokkal táplálkoznak, és általában évente kétszer költenek. A csésze alakú fészküket pedig főleg házak, istállók, pajták fedett részeiben építik. Krasznai Pisti az utóbbi időben nem készítette el a leckét, és a máskor olyan szépen felelő fiú most csak makogott, ha felszólította. Az öreg tanító bölcs lélekbúvár volt, de most azt érezte, itt az idő: büntetnie kell. Tanítás után Pistinek egy hétig minden nap bent kellett maradnia az iskolában és megcsinálni a házi feladatokat.
A tanítónak az utolsó tanéve volt a nyugdíj előtt, az utolsó tavasza az iskolában. A következő tanévtől az alsósokat is elviszik, de remélte, hogy addig megtelepednek itt a fecskék, épül még több fészek is, hogy ne maradjon teljesen magára az enyészetre ítélt épület. Ha már gyerekzsivaj nem lesz, legalább a fecskék csivitelését hallgassák az itt maradók: az öreg falak meg ő maga. Amikor végre készen lett a szép ívű, nyitott kis fészek, elmesélte a gyerekeknek, hogy most az anyamadár 4-5 kis tojást rak, és a fecskepár két hétig egymást váltva kotlik majd rajtuk. Aztán majd megnézhetik, hogy etetik a fiókákat, később pedig azt, hogyan tanítják őket repülni. Nem volt olyan nap, hogy a gyerekek ne nézték volna meg a fecskéket.
Egyik reggel már a háza tornácáról látta, hogy baj van. Átsietett az iskolához, ahol a fecskepár vijjogva cikázott az égen és az eresz alatt a földön darabokra tört, tollal bélelt fészek romjai felett. A tanító sietett megnézni, hogy vajon a tojások is odalettek-e, de azoknak nyomuk sem volt, láthatóan a nőstény még nem tojt el. Egy eldobott cirokseprűt talált az épület sarkánál. A keményre száradt fészek három nagy darabra tört, amit összeszedett és a teremben a tanári asztalra helyezett, míg a seprűt a tábla mellé támasztotta. Amikor megérkeztek a gyerekek, már az udvaron kiabálni kezdték, hogy leesett a fészek, sírnak a fecskék. A teremben a tanító megmutatta a lehullott fészek maradványait, és megkérdezte, hogy szerintük miért esett le. A gyerekek mindenfélét mondtak: nem tapadt a falhoz rendesen, túl meleg volt és hirtelen száradtak meg a sárgolyók. Csak Krasznai Pisti nézett maga elé sápadt arccal. A tanító alaposan, kutató tekintettel, egyenként nézett végig a gyerekeken, majd Pistinél megállt, és őt is megkérdezte, szerinte mi történhetett.
– Nem tudom - súgta elhaló hangon, és vérvörös lett az arca, de a szemét nem emelte a tanítóra.
Az órák után a gyerekek hazamentek, csak Pisti maradt a padban, várta a tanítótól a feladatokat. Odakint elbújt a nap, egy sötétebb felhő árnyékot vetett rá. A teremben is sötétebb lett. A tanító sokáig hallgatott, nézte a papírjait, írogatott a füzetébe, mintha észre sem vette volna a mereven ülő, maga elé bámuló gyereket. A fiú köhintett egyet, hogy jelezze, itt van, vár. Erre a tanító felnézett.
– Jaj! Pisti! Neked ma nem olyan feladatod lesz, mint eddig. Nézd csak, Juliska néni itt felejtette a söprűt a tábla mellett! Kivinnéd és összesöpörnéd vele a fecskefészek apró törmelékeit? Csak a nagyobb darabokat szedtem össze.
– Igen, persze- ugrott fel.
A fiú remegő kézzel fogta meg a seprűt és indult ki a tornácra. A szerszám szinte perzselte a kezét, kint pedig úgy érezte, fáj a gyomra, és szédült is. A tanító is felállt, és szó nélkül kiment vele a tornácra, ahol szúrós szemmel nézte a fiú munkálkodását. Úgy látta, mintha remegett volna.
– Nekem az jutott eszembe, hogy akár le is verhette valaki azt a fészket. Nem gondolod?
– Nem tudom - suttogta alig hallhatóan.
– Ez a söprű lehet, hogy fel is ér odáig. Próbáljuk csak meg!
Pisti a meszelt falnál is sápadtabb volt. Felemelte a söprűt addig, ahol a fecskefészek nyoma látszott a falon, de a szemeit elhomályosították a könnyek.
– Én voltam, tanító bácsi!- bukott ki belőle, eldobta a söprűt és elkezdett sírni.
– Miért csináltad, Pistikém?
– Nem tudom - hüppögte a gyerek.
Az öreg tanító odalépett hozzá, magához húzta a zokogó gyereket, azután simogatni kezdte a szőke fejét. Pisti lassan megnyugodott, aztán csak megnyílt és beszélni kezdett. Az új iskolától félt leginkább, meg attól is, hogy beköltöznek a kisvárosba, mert az apjáék nem akarják, hogy innen minden nap buszoznia kelljen. Estig beszélgettek a tanító bácsival, miközben az udvari csapból vizet engedtek és sárgolyókat formálva fűszálakat belegyúrva összeragasztották a fecskefészek darabjait.
Másnap szikrázó napsütéses madárdalos tavaszi reggelre ébredtek. A gyerekek örömmel látták, hogy a fészek újra a helyén, a falhoz ragasztva lapul az eresz alatt. A tanító bácsi elmondta a gyerekeknek, hogy tegnap délután Krasznai Pistivel ragasztották meg és tették vissza a helyére a fészket. Minden gyerek irigykedve nézett Pistire, aki innentől a fecskék első számú patrónusa, szakértője lett. A fecskepár, némi gyanakvás után és igazítást követően, elfoglalta a fészket. A gyerekek pedig minden nap hallgatták a csivitelő fecskék énekét, nézték a cikázó repülésüket élelemért, az izgatott fiókaetetést, az első repülési leckéket. Pisti büszke volt, amikor tanév végén szárnyra keltek a fiókák, és a fecskepár tatarozni kezdte a fészkét újabb tojások és újabb fiókák számára.
----------
– Tudja, hogy két hét alatt kikelnek a fiókák? - kérdezte a szőke kisfiú a férfitól, de le nem vette a szemét az épülő fészekről.
– Tudom.
– És azt, hogy a fészek elkészítéséhez körülbelül 2500-szor kell fordulniuk?
– Ühüm. Azt is tudom.
A kisfiú elbizonytalanodott. Egy ideig hallgatott, aztán újra elkezdte:
– Időjósnak is tartják, mert amikor alacsonyan száll, azt jelenti, hogy jön az eső.
– Eső előtt mindig csökken a légnyomás. Tulajdonképpen a táplálékul szolgáló rovarok ereszkednek lejjebb a süllyedő légnyomás miatt, a fecskék pedig csak követik őket.
– Honnan tud ennyi mindent a fecskékről? A netről?
– Nem, nem a netről - mosolyodott el, és elöntötte szívét a melegség, ahogy hajdani tanítójára gondolt.
