
03/05/2020
750 éve, 1270. május 3-án hunyt el IV. Béla magyar király (ur. 1235–1270), a „második honalapító”, aki az 1241–1242. évi tatárjárás után újjáépít***e Magyarországot.
IV. Bélát az egyik legjelentősebb Árpád-házi királyként tartjuk számon. A bizánci származású Laszkarisz Mária hercegnővel kötött házasságából született tíz gyermeke közül négy leányát a szentek és boldogok sorában tisztelhetjük: Árpád-házi Szent Margitot, Szent Kingát (Kunigundát), Boldog Jolánt, Boldog Konstanciát. Margit leányát, aki a tatárdúlás ideje alatt történt menekülésük során Dalmáciában született, engesztelő áldozatként, az Úr segítségében, a magyarság megmenekítésében bizakodva 1242-ben hitvesével Béla a veszprémi domonkosok zárdájába vitte Isten szolgálatára.
IV. Béla II. András király és Merániai Gertrúd gyermekeként született 1206-ban. Uralkodásának kezdetén arra törekedett, hogy királyi apja felelőtlenül pazarló gyakorlatával szemben visszaszerezze a nagyúri méltóságoknak könnyelműen eladományozott királyi javakat, és helyreállítsa uralkodói tekintélyét. Hajlandó volt vállalni, hogy ennek érdekében konfliktusba kerüljön Magyarország legbefolyásosabb báróival. Az apja által juttatott örökadományok visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni. Politikájával szemben azonban az elégedetlenség olyannyira megnőtt, hogy 1239-től kénytelen volt felhagyni ezzel a gyakorlattal.
Uralkodói törekvéseit megakasztotta az a tény is, hogy a keletről érkező hódító tatár hadak elérték a magyar határt Vereckénél. Az ország nem készült fel megfelelően a támadásra. Bár Béla küldött csapatokat a Kárpátok hágóinak a megvédésére, és fákkal eltorlaszoltatta a hágók nagy részét, ezeket az akadályokat a tatárok könnyedén legyőzték. Ekkor segítséget kért Babenberg Frigyes osztrák hercegtől, aki csekély számú kísérettel meg is jelent a pesti táborban, majd egy, a város határában felbukkanó kisebb tatár csapat feletti bravúros győzelem után visszatért Bécsbe. A király végül legjobb harcosai nélkül indult meg Muhi felé, ahol 1241. április 11-én a végzetesen elhibázott haditervet választó magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett.
Béla is menekülni kényszerült, híveivel előbb északi irányban próbálkozott; végül a horvátországi Klissza, majd Trau várában talált menedékre hitvesével együtt. A tatárok azonban üldözőbe vették, elfogására igyekeztek. Bele is kezdtek Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a tatár sereg váratlanul elvonult, egy romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka máig vita tárgyát képezi a történészek körében. Lehetséges, hogy a tatár nagykán halála miatt az új kán megválasztására sietett haza a had fővezére, Batu kán, hogy részt vegyen az akkor szokásos küzdelmekben.
IV. Béla visszatérvén egy rommá vált országot talált hazájában Batu kán seregeinek kivonulása után. Tanult azonban korábbi hibáiból, és az ország újjáépítése, illetve az esetleges újabb tatár invázió megelőzése érdekében hajlandó volt változtatni korábbi konzervatív politikáján. Uralkodásának középpontjába egy várható tatár támadás elhárítására tett intézkedéseket helyezte. Birtokadományaival arra ösztönözte a főurakat, hogy korszerű kővárakat építsenek az ország védelmére, s ebben ő maga járt elöl jó példával: ekkor kezdte meg a mai Budavár ősének alapítását (1243), míg hitvese egy másik jelentős erősség, Visegrád falaira fordította hozományát. Előtérben tartotta, hogy a tatárjárás során elnéptelenedett településekre német, kun, jász, szláv telepeseket hívjon, s így újraindítsa a gazdasági életet és a kereskedelmet. Apjától eltérően Béla értékálló, jó minőségű denárt veretett. Pótolhatatlan munkájáról nemcsak a kincstár jövedelmeinek gyors növekedése tanúskodott, hanem az is, hogy utóbb a nevéhez fűződött az Aranybulla 1267. évi megújítása, mely a szerviensek nemessé nyilvánításával a középkori magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb állomásának bizonyult. Helyzetét nehezít***e, hogy Velence és II. Frigyes osztrák herceg 1243-ban fegyveres harcra kényszerít***e a Magyar Királyságot, mely Zára elvesztésével, illetve a Lajta mentén vereséggel zárult.
Uralkodásának záró szakaszát némileg beárnyékolta örököse, fia, István herceg és a közte dúló viszály elmélyülése, amely a trónörökös növekvő hatalmi ambícióiból fakadt és egymás elleni fegyveres harcba is torkollott. Béla végül az 1265. évi isaszegi csatában vereséget szenvedett Istvántól, és békét kötött örökösével. Ám köztük az ellenséges viszony megmaradt, melynek nyomán gyakorlatilag kettészakadt az ország, konfliktusuk ugyanis mozgásteret adott két hataloméhes bárói csoportosulás viaskodására. Így az uralkodó egy két pártra szakadt ország királyaként hunyta le a szemét 1270-ben.
Mindennek ellenére – fogalmaznak a történészek – IV. Bélát legnagyobb uralkodóink között tarthatjuk számon, hiszen annak dacára, hogy ő sem bírta leküzdeni a „turáni átkot” (a nemzeten belüli ellenségeskedést, viszályt), emberfeletti erőfeszítéseivel a királyságot és a nemzetet megóvta a pusztulástól a tatárjárás után.
Összeállította: Toldi Éva
Fotó: IV. Béla magyar király ábrázolása a Képes Krónikában. 14. század