http://www.gizellagyujtemeny.hu/

Boldog Gizella emlékoldal, Vár Utca 35, Veszprém (2025)

03/05/2020

750 éve, 1270. május 3-án hunyt el IV. Béla magyar király (ur. 1235–1270), a „második honalapító”, aki az 1241–1242. évi tatárjárás után újjáépít***e Magyarországot.

IV. Bélát az egyik legjelentősebb Árpád-házi királyként tartjuk számon. A bizánci származású Laszkarisz Mária hercegnővel kötött házasságából született tíz gyermeke közül négy leányát a szentek és boldogok sorában tisztelhetjük: Árpád-házi Szent Margitot, Szent Kingát (Kunigundát), Boldog Jolánt, Boldog Konstanciát. Margit leányát, aki a tatárdúlás ideje alatt történt menekülésük során Dalmáciában született, engesztelő áldozatként, az Úr segítségében, a magyarság megmenekítésében bizakodva 1242-ben hitvesével Béla a veszprémi domonkosok zárdájába vitte Isten szolgálatára.

IV. Béla II. András király és Merániai Gertrúd gyermekeként született 1206-ban. Uralkodásának kezdetén arra törekedett, hogy királyi apja felelőtlenül pazarló gyakorlatával szemben visszaszerezze a nagyúri méltóságoknak könnyelműen eladományozott királyi javakat, és helyreállítsa uralkodói tekintélyét. Hajlandó volt vállalni, hogy ennek érdekében konfliktusba kerüljön Magyarország legbefolyásosabb báróival. Az apja által juttatott örökadományok visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni. Politikájával szemben azonban az elégedetlenség olyannyira megnőtt, hogy 1239-től kénytelen volt felhagyni ezzel a gyakorlattal.

Uralkodói törekvéseit megakasztotta az a tény is, hogy a keletről érkező hódító tatár hadak elérték a magyar határt Vereckénél. Az ország nem készült fel megfelelően a támadásra. Bár Béla küldött csapatokat a Kárpátok hágóinak a megvédésére, és fákkal eltorlaszoltatta a hágók nagy részét, ezeket az akadályokat a tatárok könnyedén legyőzték. Ekkor segítséget kért Babenberg Frigyes osztrák hercegtől, aki csekély számú kísérettel meg is jelent a pesti táborban, majd egy, a város határában felbukkanó kisebb tatár csapat feletti bravúros győzelem után visszatért Bécsbe. A király végül legjobb harcosai nélkül indult meg Muhi felé, ahol 1241. április 11-én a végzetesen elhibázott haditervet választó magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett.

Béla is menekülni kényszerült, híveivel előbb északi irányban próbálkozott; végül a horvátországi Klissza, majd Trau várában talált menedékre hitvesével együtt. A tatárok azonban üldözőbe vették, elfogására igyekeztek. Bele is kezdtek Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a tatár sereg váratlanul elvonult, egy romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka máig vita tárgyát képezi a történészek körében. Lehetséges, hogy a tatár nagykán halála miatt az új kán megválasztására sietett haza a had fővezére, Batu kán, hogy részt vegyen az akkor szokásos küzdelmekben.

IV. Béla visszatérvén egy rommá vált országot talált hazájában Batu kán seregeinek kivonulása után. Tanult azonban korábbi hibáiból, és az ország újjáépítése, illetve az esetleges újabb tatár invázió megelőzése érdekében hajlandó volt változtatni korábbi konzervatív politikáján. Uralkodásának középpontjába egy várható tatár támadás elhárítására tett intézkedéseket helyezte. Birtokadományaival arra ösztönözte a főurakat, hogy korszerű kővárakat építsenek az ország védelmére, s ebben ő maga járt elöl jó példával: ekkor kezdte meg a mai Budavár ősének alapítását (1243), míg hitvese egy másik jelentős erősség, Visegrád falaira fordította hozományát. Előtérben tartotta, hogy a tatárjárás során elnéptelenedett településekre német, kun, jász, szláv telepeseket hívjon, s így újraindítsa a gazdasági életet és a kereskedelmet. Apjától eltérően Béla értékálló, jó minőségű denárt veretett. Pótolhatatlan munkájáról nemcsak a kincstár jövedelmeinek gyors növekedése tanúskodott, hanem az is, hogy utóbb a nevéhez fűződött az Aranybulla 1267. évi megújítása, mely a szerviensek nemessé nyilvánításával a középkori magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb állomásának bizonyult. Helyzetét nehezít***e, hogy Velence és II. Frigyes osztrák herceg 1243-ban fegyveres harcra kényszerít***e a Magyar Királyságot, mely Zára elvesztésével, illetve a Lajta mentén vereséggel zárult.

Uralkodásának záró szakaszát némileg beárnyékolta örököse, fia, István herceg és a közte dúló viszály elmélyülése, amely a trónörökös növekvő hatalmi ambícióiból fakadt és egymás elleni fegyveres harcba is torkollott. Béla végül az 1265. évi isaszegi csatában vereséget szenvedett Istvántól, és békét kötött örökösével. Ám köztük az ellenséges viszony megmaradt, melynek nyomán gyakorlatilag kettészakadt az ország, konfliktusuk ugyanis mozgásteret adott két hataloméhes bárói csoportosulás viaskodására. Így az uralkodó egy két pártra szakadt ország királyaként hunyta le a szemét 1270-ben.

Mindennek ellenére – fogalmaznak a történészek – IV. Bélát legnagyobb uralkodóink között tarthatjuk számon, hiszen annak dacára, hogy ő sem bírta leküzdeni a „turáni átkot” (a nemzeten belüli ellenségeskedést, viszályt), emberfeletti erőfeszítéseivel a királyságot és a nemzetet megóvta a pusztulástól a tatárjárás után.
Összeállította: Toldi Éva

Fotó: IV. Béla magyar király ábrázolása a Képes Krónikában. 14. század

03/05/2020

400 éve, 1620. május 1-jén született a muravidéki Csáktornyán gróf Zrínyi Miklós (1620–1664) költő, hadvezér, horvát bán, Zala és Somogy vármegyék örökös főispánja, korának jeles politikusa, hadtudós.

A Magyar Országgyűlés egyhangúlag, 169 igen szavazattal nyilvánította Zrínyi Miklós Emlékévvé a 2020-as évet. Az erről szóló határozati javaslat hangsúlyozza, hogy Zrínyi Miklós kiemelkedő szerepet játszott a magyar‒horvát közös történelmi múlt kulcsfontosságú eseményeiben, ezért az emlékévre egyben a magyar‒horvát kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének eszközeként is tekintenek. /forrás: https://honvedelem.hu/cikk/400-eve-szuletett-zrinyi-miklos/

Zrínyi Miklós családja már a középkori Magyarország történetében kimagasló helyet foglalt el. Horvát eredetű főnemesi családban született, a török elleni harcokban életét áldozó szigetvári hősnek, Zrínyi Miklós várkapitánynak (1508–1566) a dédunokája volt. Apja, Zrínyi György mélységes híve volt II. Habsburg Ferdinánd királynak, a Habsburg-ház ügyéért Bethlen Gábor erdélyi fejedelem ellen harcolva, a dühöngő járványnak esett áldozatul. Mivel édesanyja, Széchy Magdolna is korán meghalt, II. Ferdinánd Pázmány Pétert bízta meg az ő és testvére, Zrínyi Péter nevelésével. Zrínyi a grazi jezsuita kollégiumban, majd Bécsben és Nagyszombatban tanult, később itáliai tanulmányútra indult. Családi hagyományként hozta magával a magyar, a horvát és az olasz nyelv ismeretét. Iskolai tanulmányai során kitűnően megtanult latinul, sőt németül és törökül is értett. Az 1642–1645 közötti időszakban bekapcsolódott a harmincéves háborúba, saját költségén felállított sereggel. Vitézsége elismeréséül a király 1646-ban Horvátország kapitányává nevezte ki, de ekkor már Zala vármegye főispánja is volt. A törökök elleni győzelmeit értékelve az uralkodó jutalomként Horvátország bánjává és főkapitányává nevezte ki. E tisztségében számos országgyűlést hirdetett, s ott lelkesen védelmezte országa jogait. Az 1655. évi zágrábi országgyűlésen például a diétára küldött követeknek utasításul adta, hogy I. Lipót koronázási okmányában Horvátország, Szlavónia, Dalmácia ne úgy, mint „kapcsolt részek”, hanem „királyság” (Regnum) néven szerepeljenek.

Politikai nézeteiben azonban lassanként változás állott be. Látta az ország végtelen nyomorúságát, tapasztalnia kellett a bécsi udvari emberek magyarellenes fondorlatait. Fokozta elkeseredését a Habsburg-udvar tartózkodó magatartása is személyével szemben. Az 1655. évi nádorválasztás alkalmával a magyar rendek többsége köréje csoportosult, a király mégis mellőzte őt Wesselényi Ferenccel szemben. Ez a megokolatlan udvari politika közelebb vitte őt az erdélyi magyarsághoz, keresni kezdte az összeköttetést II. Rákóczi Györggyel. Az erdélyi fejedelemre úgy tekintett, mint a magyar nemzet fönnmaradásának egyik erősségére. De II. Rákóczi György seregei elvéreztek a lengyelországi hadjáratban, a törökök eltiporták Erdélyt s a magyarság védtelenebb volt, mint bármikor azelőtt.

Az 1663–1664. évi háborúban Zrínyi ismét látványos sikereket ért el. 1664. január–februárban téli hadjáratot vezetett: az akkori hadtudomány szerint lehetetlen vállalkozás során kihasználta, hogy a törökök nem szerettek télen mozogni. Húszezer fős seregével 240 km-re hatolt be az ellenséges területre, felégette a török utánpótlást. Azonban a bécsi udvar veszni hagyta sikereit és békét kötött a szultánnal. Zrínyi bizalma ekkor végleg megrendült a Habsburgok iránt. Mivel látta, hogy a Habsburgok nem támogatják a török elleni támadó háborút, sőt, a végekre telepített külföldi zsoldosok önmagukon kívül nem ismertek el más hatalmat, nem engedelmeskedtek Zrínyinek, ugyanakkor a törökökhöz hasonlóan szabadon pusztítottak az országban, nemzeti pártot igyekezett szervezni, melyet a bécsi udvar nem nézett jó szemmel. Foglalkoztatta a magyar, Habsburgoktól független, nemzeti királyság gondolata is. A Habsburg uralommal elégedetlenek ekkorra már egyértelműen benne látták támaszukat. Elképzelései megvalósítására azonban nem maradt ideje. 1664. november 18-án több magyar és horvát főúrral vadászni ment a Csáktornya környéki erdőbe, ahol egy vadkan megtámadta és halálra sebezte. A balesetnek azóta számtalan cáfolata született, amelyek állítják: Zrínyi Habsburg-összeesküvés, udvari merénylet, politikai gyilkosság áldozata lett.

*
A magyar eposz megteremtőjének korabeli hadtudományi munkái máig forrás- és üzenetértékűek. Irodalmi munkásságának legjelentősebb alkotása a 15 énekből álló Szigeti veszedelem című hősi eposza, melyben dédapjának, Szigetvár vértanú védőjének állított emléket. A mű alapeszméje, hogy Isten a magyarokra bűneik miatti büntetésül küldi a törököt. Egy maroknyi tiszta erkölcsiségű várvédő azonban élete feláldozásával megváltja a közösséget a további szenvedésektől. Zrínyi és a szigeti hősök kiomló vére megtisztítja a bűnökbe merült nemzetet és utat mutat a felemelkedésre. Zrínyi számára példát Vergilius, Tasso és Marino eposzai adhattak, de művében magyar históriás énekek ritmikai jellemzői is t***en érhetők.
Prózai és hadtudományi munkáira főleg Pázmány Péter stílusa volt hatással. A Tábori kis tracta lényegében egy korabeli katonai szabályzat egyetlen elkészült fejezete, a Vitéz hadnagy ugyancsak nevelő célzatú mű, abban az ideális hadvezér alakját kívánta megrajzolni és a hazai hadviselést korszerűbbé tenni, amint kritikai művében, a Mátyás király életéről való elmélkedésekben is. Legismertebb hadtudományi műve Az török áfium ellen való orvosság (1661), melyben Machiavelli hadi tanait alkalmazta a hazai viszonyokra.
Összeállította: Toldi Éva

Fotó: Jan Thomas (1617‒1673): Zrínyi Miklós, költő és hadvezér képmása. 1662 és 1663 között. Olaj, vászon

18/04/2020

155 évvel ezelőtt, 1865. április 16-án, húsvét vasárnapján jelent meg Deák Ferenc a magyar fél kiegyezési szándékát deklaráló Húsvéti cikke a Pesti Naplóban, mely Deák politikai pályája, egyben a kiegyezés felé vezető politikai út szimbolikus mérföldköve, az osztrák–magyar kiegyezés egyik fontos előkészítő dokumentuma lett.

„Deák Ferenc húsvéti cikke képezte alapját ama tárgyalásoknak, amelyeknek eredményeképp létrejött az 1867. évi XII. törvénycikk. E törvény képezi kiindulási pontját ama harminchat éves alkotmányos életünknek, mely mellett a magyar állam fejlődött szellemi és anyagi erőkben aképp, hogy ma jogot követelhet Európa nyugati államai sorában” – írta a Pesti Napló 1903. október 17-i számában Bánffy Dezső (a Magyar Királyság miniszterelnöke 1895 és 1899 között) Deák születésének századik évfordulójára emlékező cikkében.

I. Ferenc József az 1848-as forradalmak és a magyar szabadságharc leverése után fokozatosan eltörölte az 1848–1849 során hozott alkotmányos intézkedéseket, és a központosított birodalom kormányzását abszolutisztikus módon szervezte meg. Magyarország részleges különállása megszűnt, felszámolták a hagyományos közigazgatást. A Bach-korszakban sor került a jobbágyfelszabadítás gyakorlati kivitelezésére, kiterjesztették a hivatalviselés jogát, hazánkban is érvénybe lépett az osztrák polgári törvénykönyv és iskolareform, a belső vámhatárokat eltörölték. A neoabszolutista kísérlet, a titkosrendőrség, a hatalmas hivatalnokrendszer és a hadsereg költségei felemésztették az erőforrásokat. Ausztria ekkor a külpolitikában sem jeleskedett: a krími háborúban (1853–1856) semleges magatartásával Oroszországot cserbenhagyta és a francia‒piemonti szövetségtől elszenvedett háborús vereséggel elveszít***e Lombardiát.

Alexander Bach menesztése után az 1859–1860. során elkészült konzervatív tervezetek Ausztria alkotmányos és föderatív átalakítását, Magyarország megbékítését szorgalmazták. Az 1860 őszén kiadott rendelet, az októberi diploma változtatásai – az osztrák tartományokban bevezetett, korlátozott választójog, a szűkre szabott tartományi autonómia vagy a valódi befolyásoló erővel nem rendelkező központi törvényhozás – sokkal inkább látszatában, mintsem tartalmában valósították meg az alkotmányosságot. A rendelet értelmében – az osztrák tartományoktól eltérő módon – Magyarországon visszaállították a hagyományos közigazgatást, és a megyék 1861 januárjában utasítást kaptak az áprilisban összehívandó országgyűlés előkészítésére, mely elsősorban arról volt hivatott dönteni, hogy hazánk kiket delegál az összbirodalmi törvényhozásba.

Ferenc József abban bízott, hogy az októberi diploma kiadásával teljesül a birodalom stabilitásának egyik legfőbb feltétele, és megbékítheti Magyarországot. A hazai közvélemény döntő többsége azonban 1860 őszén abban reménykedett, hogy az egyesülő Olaszország és Ausztria konfliktusa a következő tavasszal újabb háborúvá érik, mely a magyarok számára is elhozza egy újabb fegyveres felkelés és a teljes függetlenség esélyét. Ferenc Józsefnek 1860 decemberében Deák Ferencben is csalódnia kellett, aki világossá t***e előtte, hogy a megbéküléshez újabb engedmények szükségesek.

Magyarországon a közvélemény és a politizáló elit döntő többsége Deák Ferenc köré tömörült. A Húsvéti cikk minden addiginál világosabban deklarálta a magyar fél kiegyezési szándékát. Az 1865-ben a Pesti Naplóban Deák által (névtelenül! – mégis mindenki által jól felismerhetően) publikált Húsvéti cikk apropóját a Schmerling államminiszter érdekszféráját képviselő osztrák lap, a Botschafter egyik írása adta, mely a centralizáció mellett felsorakoztatott érvek között a magyarság ún. „elkülönző vágyát” elemezgette, amely szerinte a kiegyezést megkérdőjelezheti.

A „magyar történelmen egy elkülönző vágy vonul végig, mely nemzedékről nemzedékre száll, s ma éppoly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt” – fogalmazott a Botschafter. Deák így reagált: „A magyar nemzet mindig hűen ragaszkodott saját alkotmányos önállásához, s mindig határozott ellenszenvvel viseltetett a hatalomnak s még inkább a hatalom némely kezelőinek azon törekvései ellen, melyek Magyarország alkotmányának mellőzésére, sőt megsemmisítésére s némileg az ország beolvasztására voltak irányozva…” Ha a Botschafter az idézett sorokban oly ’elkülönző vágyat’ kívánt érteni, mely a végelszakadási törekvést foglalja magában, arra történelmi példákkal lehet az indokot megtalálni, írta Deák. Amikor megmutatkozott ugyanis a magyar történelemben időnként az ’elkülönzés vágya’, annak súlyos oka volt, mutat rá. Magyarország törvényeit és alkotmányát gyakran megsért***e a hatalom, vagyis inkább annak kezelői. A „kapcsolatok megszakasztásának szándéka azonban csak a legnagyobb fokra emelkedett közelégületlenség okán, a dolog jobbra fordultának, minden reményének elvesztése nyomán született meg”.

A Húsvéti cikk további részében Deák sorra vette a történelem azon szomorú korszakait, amikor a magyarság bizalma megrendült és különválási vágyakat is ébresztett a magyar nemzetben. S azt majdnem mindig „az osztrák államférfiaknak a magyar alkotmány mellőzésére intézett tanácsa és törekvései okozták, s mindig a fejedelmeknek lelkiismeretes igazsága és mélyebb belátása orvosolta a bajt, állította helyre ismét a bizalmat és ragaszkodást.” Végezetül cikkében Deák a magyar fél kompromisszumkészségét és az összbirodalmi érdekek prioritását emelte ki, miközben azt is hangsúlyozta, hogy Magyarország a beolvasztást továbbra is elfogadhatatlan opciónak tartja. Ugyanakkor leszögezte: „készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.”

Tarján M. Tamás történész úgy véli, hogy a Húsvéti cikk így kettős politikai sikert jelentett, hiszen mindkét fél igényeit kielégít***e és a magyar közvélemény elégedetten nyugtázta, hogy Deák ismételten megvédte a ’48-as alap és a függetlenség eszményét, az osztrák uralkodó körök pedig érzékelték azt a hangsúlyváltást, ami az 1861-es állásponthoz képest végbement. Ennek eredményeként a kiegyezési tárgyalások új lendületet nyertek: Ferenc József 1865 júniusában meneszt***e Schmerlinget, és Richard Belcredit helyezte az államminiszteri pozícióba, decemberben pedig ismét összeült a magyar országgyűlés, mely már a kiegyezést volt hivatott törvényi formába önteni.

Deák Ferenc személye a magyar politikai kultúra elismert része, méltán fűzte nevéhez az utókor a megtisztelő titulust: „a haza bölcse”. Különböző műveiből kiragadott gondolatai legalább olyan gyakorisággal köszönnek vissza az elmúlt huszonöt év beszédeiben, publicisztikáiban, mint a Széchenyi Istvántól vagy épp Bibó Istvántól származó gondolatok – fogalmaznak jelenkorunk történészei.
Összeállította: Toldi Éva

Felhasznált irodalom: Deák Ferenc: „Még néhány szó a "Botschafter"-nek ápril 9-diki czikkére”. „Húsvéti cikk”. Pesti Napló. Pest, 1865. április 16.; Tarján M. Tamás: 1865. április 16. – Megjelenik Deák Ferenc Húsvéti cikke a Pesti Naplóban. rubicon.hu; Hanák Péter: Deák húsvéti cikkének előzményei. Történelmi Szemle 1974 (17) 4. 565‒589.

Fotó: Deák Ferenc: „Még néhány szó a "Botschafter"-nek ápril 9-diki czikkére. „Húsvéti cikk”. Pesti Napló. Pest, 1865. április 16.

17/04/2020

50 éve, 1970. április 16-án hunyt el Váci Mihály Kossuth-díjas költő, műfordító. A halál Vietnam fővárosában, Hanoiban ragadta el 45 évesen, ahová az Írószövetség küldetésében érkezett.

Váci Mihály 1924-ben Nyíregyháza tanyavilágában született. A paraszti-napszámosi közösségben a szegénység, a betegség (tbc) örökségét kapta útra indítóul már kisgyermekként, ugyanakkor a küzdelmekben összefogódzó sorsközösség szeretetét, lelki-érzelmi tisztaságát, a hagyományok, a hazaszeretet életre edző, értékeket őrző erkölcsi küldetését is. Születésének időpontja (december 24-e éjjele) értelme nyiladozásától fogva a jézusi eszmény követésére, tanítói, szolgálattevő életre inspirálta mindvégig. Küldetésnek tekint***e, mely a mindenkori elesettekhez, a megalázottakhoz, a világ sokféle módon kitaszítottjaihoz, testben és lélekben elgyötört embereihez szól, akik között valamiféle földi megváltóként kell küzdenie, akiket fel kell emelnie a szabadság, a lelki béke, az emberhez méltó élet magasságaiba. Ez a vágy, ez a cél hajtotta, buzdította, serkent***e egész életében tanítói, költői útján és közéleti küzdelmeiben is országgyűlési képviselőként. 1943-ban Nyíregyházán végezte el a tanítóképzőt, majd egy környékbeli tanyasi iskolában tanított, ahol mint evangélikus kántortanító fogadta a szélrózsa minden irányából, kilométerek messzeségéből érkezett gyermeksereget, s ahol a harmónium szavára zengett a zsoltár minden elváláskor is, amikor a pántlikás tarka zarándokhad hazafelé vette az irányt.

A második világháború idején munkaszolgálatos katona volt, a háború után pedig Nyíregyházán a tanyasi diákok kollégiumának igazgatója lett. Az 1950-es években Budapestre, Budára költözött, 1950–1954 között az oktatásügyi minisztériumban dolgozott, majd 1954 végén a Tankönyvkiadóhoz került, ahol 1960-ig népművelési kérdésekkel foglalkozott, több irodalmi tankönyvet szerkesztett. 1954 őszén elküldte verseit Illyés Gyulának, melyek az ő támogatásával jelentek meg az Új Hang c. folyóiratban. 1955-ben kiadták „Ereszalja” c. verseskötetét. Vácit szocialista költőként emlegette kora, de a helyes megjelölést az utókor adta meg számára: „ízig-vérig szociális költő volt”. Váci is a megtéveszt***ek sorába tartozott, aki a szocializmus szavakban meghirdetett eszméit azonosítani tudta a templomban hallott igehirdetés jézusi ígéreteivel. A Rákosi-korszak valósága azonban hamar rádöbbent***e a szocializmus farizeusi arcára, s ezért 1956 óriási fordulatot hozott lelki-szellemi megvilágosodásában. Az 1956-os forradalom alatt írt 16 oldalnyi naplója tanúskodik erről a megvilágosodásról. Váci lelkesedett a forradalomért, mint a Tankönyvkiadó forradalmi bizottságának tagja az intézmény faliújságján toborozta a munkatársakat, hirdetve, mikor és hol lesznek tiltakozások, tüntetések a nagy napokban. Október 23-án feleségével (Juhász Mária irodalomtörténésszel) együtt részt vett a tüntetéseken és a tömeggel skandálta: „Vesszen Gerő!” „Mondjon le a kormány!” „Ruszkik haza!” S felemelt lélekkel írt a Petőfi-szobornál zajlott eseményekről, amikor a lángragyújtotta tömeg Sinkovits Imre szavalata (Petőfi Nemzeti dala) nyomán sírva sikoltotta esküre emelt kézzel: „Rabok tovább nem leszünk!”

A forradalom bukása után csak sokára ocsúdott fel a veszteség nyomásából, s a betegség is elszakította őt a mindennapoktól, a végnapokban ugyanis kiújult a katonaságnál szerzett vesebaja, hónapokon át kések között töltötte napjait. Gyógyultan, az irodalmi életbe visszazökkenve aztán 1961-ben megjelent „Mindenütt otthon” c. kötete, amely igazi elismerést hozott számára, neve országosan ismertté vált. 1960-tól az Élet és Irodalom c. folyóirat munkatársa lett, majd 1961-től haláláig az Új Írás szerkesztőbizottsági tagja. Az 1960-as évek elején Váci újra bízni kezdett abban, hogy a politikai eszme meg tudja valósítani a korábban meghirdetett szent célokat. Rendületlenül hitt abban, hogy képes az ember az eszme tisztaságához visszatérni. Hogy az egyenlőség, az egyenjogúság, az esélyegyenlőség megvalósulhat, s megszűnik az uralkodás, s az ember ember általi leigázása és megkülönböztetése, s létrejön az osztály nélküli társadalom, amilyenről Szent Pál apostol galatákhoz írt levelében olvasunk („Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban”), illetve Szent Máté apostol evangéliumában („Tudjátok, hogy azok, akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok pedig önkényüket éreztetik velük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem, aki nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a cselédetek!”). Amelyről Petőfi írta a közismert kánaáni képet: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet...”.

Bizakodását, jóhiszemű reménykedését azután a rendszer igyekezett kihasználni, felhasználni. Amolyan „udvari költővé” igyekezett Vácit megtenni. Ő azonban – bár 1963-ban Szabolcs-Szatmár megye országgyűlési képviselőjévé választották – a Pártba sohasem lépett be, s az udvari tollnok szerepét is elutasította. Költői hangja viszont egyre keményebb, vádlóbb, számonkérőbb lett, midőn látta, semmi nem változik, a diktatúra egyre csak mélyül („Valami nincs sehol”). Prózai írásait, tanulmányait, esszéit, irodalompolitikai cikkeit, vitairatait „A zsezsemadár” c. kötetbe gyűjtötte össze. Kritikus hangvételű versei, hazafias lírája („Százhúszat verő szív”, „Még nem elég”, „Eső a homokra”, „Utazás Bürokronéziában”, „Ezt! Itt! Most!…”) az 1960-as években már a legnépszerűbb költővé emelték Vácit, aki egyre hangosabban, erőteljesebben szembe mert fordulni a rendszerrel. A szocializmus „diadalmas vörös csillaga” alatt a futóhomokban küszködőkről, a hatszáz forintos nyugdíjon tengődőkről énekelt, kitakarta a szegénységet és lerántotta a leplet az elvek eltorzulásáról, az elvtársak egyiptomi húsosfazekak melletti megelégedettségéről. Ezért aztán élete utolsó éveiben már nemkívánatossá vált a „politikai elit” számára. Itt meg kell említenünk mindenképpen lelki sorsközösségét, költői együttlátását az ugyancsak szerencsétlen sorsú, az eszmében csalódottá vált, a rendszer által idővel ’eltávolítandónak tekintett’ orosz poétaelődjével, Szergej Jeszenyinnel. E lelki sorsközösség megvallása vissza-visszatérő motívuma vallomásverseinek is („Jeszenyin bánata”, „Vicsorgó”, „Repeszdarabok”, „Képeslapok Jeszenyinnek”).

Az erős lelkű, az igazságot szókimondóan képviselő költő azonban testében rendkívül gyenge, betegségekkel sújtott ember volt. Tizenkilenc éves korától huszonnégy-huszonöt éves koráig szinte szakadatlanul beteg volt. Végül is olyan megrongált vesével lábalt ki az ifjúkori veszedelmekből, hogy a mindhalálig tartó magas vérnyomás tartogatta számára a minden pillanatban bekövetkező halál pillanatát. „Mindegy, hány év is adatik – vallotta mégis - az a fontos, hogy addig mit csinál az ember…” 1970 áprilisában az Írószövetség kormányküldöttséggel Vietnamba küldte (egyes kortársai szerint így akartak megszabadulni a vádaskodó költőtől), s ott a nagy hőmérsékletkülönbséggel járó változást már nem bírta elviselni a szíve.

Váci az 1960-as és az 1970-es évek nemzedékeinek egyik meghatározó példaképe volt. Keres Emil színművész, aki előadókörútjain gyakran elkísérte, a „költészet mezítlábas papja, prófétájaként” emlegette Vácit. Hazafiasságának, magyarságszeretetének szép lenyomata, hogy Lőrincze Lajossal, Kodály Zoltánnal együtt az Anyanyelvi Konferencia alapítójaként emlegethetjük őt is, amely szervezet a világ magyarságának egyik legfontosabb összetartója lett.
Toldi Éva

15/04/2020

205 éve, 1815. április 12-én született Pozsonyban Rómer Flóris régész, művészettörténész, egyetemi tanár, nagyváradi prépost, kanonok, akit „a magyar régészet atyjaként”, korának jeles magyar polihisztoraként is tisztelünk

Pozsony mellett Trencsénben szlovák és Tatán magyar nyelvű elemi iskolákban kezdte tanulmányait. A szülők fiukat kezdettől papnak szánták, így 1830-ban tizenöt évesen belépett a Benedek-rendbe szerzetesnövendékként. A próbaévet Pannonhalmán töltötte, majd Győrben két évig filozófiát, azután Bakonybélben pedagógiát tanult és négy esztendeig Pannonhalmán teológiát hallgatott. Tanárainak, a történész Maár Bonifácnak, a nyelvész Guzmics Izidornak és a könyvtáros Czinár Mórnak köszönhető széles körű tudományos érdeklődésének kialakulása. 1838-ban szentelték pappá; s még ez évben megszerezte a doktori címet is. Tanári működését a rend győri gimnáziumában kezdte, ahol először magyar és latin nyelvet, majd természetrajzot tanított. Ez idő tájt kezdett kémiával és csillagászattal is foglalkozni. Pedagógusként új módszereket vezetett be: ma is korszerűnek tekinthető újítása például a szemléltető oktatás bevezetése.

Óráit szívesen tartotta a természetben, ahol mindent illusztrálni is tudott. Később rengeteget tett az iskolai szertárak, állat- és növénygyűjtemények létrehozásáért és fejlesztéséért. Közben megismerkedett a tudós koroncói plébánossal, Ebenhöch Ferenccel. Az ő hatására kezdett régészettel és művészettörténettel is foglalkozni. Ekkor már leginkább a régi templomok iránt érdeklődött: elsőként a lébényi templom történetét és művészeti értékeit kutatta. Tanári munkájának elismerését jelzi, hogy 1845-ben – harminc évesen – már a pozsonyi akadémián tanított természetrajzot. Itt saját költségén botanikus kertet létesített, a kiváló madárszakértőtől, Petényi Salamontól pedig megtanulta a madarak kitömésének módját. 1847-ben rábízták az ifjú József főherceg nevelését, ami óriási elismerést jelentett. 1848-ban a forradalmi események hatására beállt önkéntesként utásznak a pozsonyi kaszárnyában a magyar király katonái közé a hazáért harcolni. Nevét is magyarosította: „Római” néven harcolta végig a szabadságharcot, és lett közlegényből kinevezett kapitány. Különösen műszaki feladatoknál, sáncmunkáknál vették nagy hasznát. Ott volt az 1849. április 10-én vívott váci ütközetben, valamint Buda visszafoglalásánál is. Katonai képességei elismeréseképpen kapitányi rangban tanárrá nevezték ki a katonai akadémiára, de ezt az állást már nem foglalhatta el, mert fogságba esett. Pozsonyban volt hadifogoly hónapokig, majd „a fegyveres zendülésben való részvétele miatt vasbilincsben töltendő nyolc évi várfogságra” ítélték. Bécsben, majd két évig Olmützben, később, 1852-től Josefstadtban raboskodott. A fogságban is matematikával és mérnöki tudományokkal foglalkozott, valamint francia nyelvet tanult.

1854. április 4-én szabadult a börtönből. Mivel tanári jogait nem kapta azonnal vissza, Pannonhalmán, majd Bakonybélben élt, azután pedig néhány évig főúri családoknál nevelősködött. 1857 végén térhetett vissza a katedrára a bencés rend győri gimnáziumába. Itt létrehozta a gimnázium régiségtárát, bővít***e az állatgyűjteményt és meteorológiai megfigyeléseket végzett. 1859-ben megalapította a győri múzeumot, a mai Xántus János Múzeum elődjét. 1860-ban Simor János győri püspök régészeti tanszéket állított fel, melynek előadójává őt nevezte ki.

1859-ben egy nagyobb kirándulást tett a Bakonyban: ennek eredményeképpen jelent meg 1860-ban híressé vált könyve, „A Bakony”. 1861-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd később rendes tagjává választotta. Ekkor Pestre költözött, ahol tanított is, a pesti katolikus főgimnázium igazgatója és természetrajztanára volt hét éven keresztül. Közben sokat utazott: kutatott, ásatásokat végzett. Különös érdeklődéssel kutatta a középkori harangokat, azok feliratait, valamint a középkori magyar templomok régi falfestményeit. Sokasodó egyéb feladatai mellett is aktív régész maradt, több ásatási munkában személyesen is részt vett. 1868-ban a régészet rendes egyetemi tanárává nevezték ki a pesti egyetemen. Az általa írt „Műrégészeti kalauz” a hallgatók első magyar nyelvű egyetemi tankönyve lett.

1875-ben pápai engedéllyel kilépett a bencés rendből és a Besztercebányai Egyházmegye papjaként működött tovább. Néhány évvel később pedig Nagyváradra került kanonokként. A régészetet itt sem hagyta el, megalapította a Biharmegyei Történelmi és Régészeti Társulatot, több külföldi régészeti kongresszuson is részt vett, emellett alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Mint elkötelezett kutató, bejárta Európa nagy részét. Egyike volt a műemlékvédelem első kezdeményezőinek Magyarországon. Ő alapította a váradi római katolikus püspöki palota híres 20 000 kötetes könyvtárát. Gazdag életművet hagyott maga után, mikor 1889. március 18-án, Nagyváradon az Úr magához szólította. Az azóta barbár módon felszámolt váradolaszi temetőből földi maradványait Tempfli József püspök ment***e ki, és a nagyváradi székesegyház altemplomának kriptájába temették. Rómer Flóris élete és működése óriási hatással volt mind kortársaira, mind az utókorra, több tudományágban is jelentőset, maradandót alkotott.
Toldi Éva

Boldog Gizella emlékoldal

03/05/2020

03/05/2020

18/04/2020

17/04/2020

15/04/2020

Cím

Weboldal

Értesítések

A Vállalkozás Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória