09/09/2026
A varázs kiemelkedik az Adriából
Mottó„Nincsenek szavak az érzéseimre: már nem elegendők”
Orhan Pamuk
Az elmúlt három évben a Csíkszeredai Erdély Kárpátegyesület nevében Petres Éva tagtársunk honismeret-túra kirándulásokat szervezett Szlovéniába, Horvátországba, Dolomitokba. Az idén Horvátország-Montenegró kiruccanásra hívott bennünket, ahol a magyarságtudat találkozik a természet csodáival. Negyvenöt kíváncsi túrázóból állt a társaság, akiket összekötött a magyarság történelmének megismerése utáni vágy valamint a hegyek varázslata. Augusztus 21-én a Kaufland parkolójában gyülekezett a csapat. Bőröndök, hátizsákok, párnák, elemózsia, és persze az elmaradhatatlan kérdés: „Ugye mindent elhoztam?” Üdvözöltük egymást, örvendeztünk a régieknek, szeret***el köszöntöttük az újakat.
Este 11-kor elindultunk. Tudtuk, hogy hosszú út vár ránk, de azt még nem, hogy a következő tíz nap alatt mennyi élménnyel, nevetéssel, gyönyörű tájjal és kisebb-nagyobb kalanddal leszünk gazdagabbak.
Másnap, augusztus 22-én Zalakaros felé vettük az irányt. A hosszú éjszakai utazás után, valljuk be, mindenkinek jól esett volna egy kis pihenés – mi pedig egyenesen a zalakarosi fürdőben kötöttünk ki. Egész napos fürdőzés következett: medencék, víz, (majdnem) napsütés és az érzés, hogy végre elkezdődött a nyaralás. Este elfoglaltuk a szállásunkat a Forrás Hotelben, és valószínűleg senkinek sem kellett altatódalt énekelni…
Augusztus 23-án reggeli után Horvátország felé indultunk. Első úticélunk Split városa volt. A valamikori Spalato nevű városba megérkezve, rögtön magával ragadott bennünket a mediterrán hangulat. A város egyik legnagyobb különlegessége, hogy az ókori Diocletianus-palota maradványai szinte belesimulnak a mai város életébe. Több mint ezerhétszáz év történelem között sétáltunk, miközben körülöttünk zajlott a modern, nyüzsgő horvát élet.
Radic Zsuzsa helyi idegenvezető segítségével sokkal többet láttunk, mint amit egy egyszerű városi séta során észrevettünk volna. Az ódon vár megmutatta szépségét, rábukkantunk a magyar királyok nyomaira: II. András király, Nagy Lajos király valamint IV Béla király emlékét idéztük fel, majd az ott tartózkodó turisták nagy örömére, elénekeltük a székely himnuszt. (Ha Splitbe, a régi dalmát központba értek, feltétlenül tekintsétek meg IV Béla király két lányának kőszarkofágját, olvassátok újra az 1241-es tatárbetörést, rádöbbentek történelmünk szorosan összekapcsolódik a horvátokéval, hisz Split környékén halt meg Katalin és Margit királylány s itt született a szintén Margit nevű királylány, kit később szentté avattak. A horvátok gyakran kérték a Magyar Királyság támogatását, amelyet meg is kaptak a velenceiekkel szemben.)
….És persze ott volt az Adria… az a bizonyos kék, amit fényképen már sokszor láttunk, de élőben egészen más.
Az estét már Makarskán töltöttük, ott hajtottuk álomra a fejünket.
Augusztus 24-én nem a lustálkodást választottuk. Jött a Biokovo és a híres Skywalk. Helyi kis buszocskák a hegyek között kanyarogva egyre magasabbra szállítottak. Alattunk ott ragyogott az Adria, a busz mellett a szakadék, így közelítettük meg a Skywalk nevű nevezetességet, amely egy olyan hely, ahol az ember egy pillanatra elfelejti, hogy fél-e a magasságtól – vagy legalábbis nagyon próbálja elfelejteni. Hatalmas csúcson találtuk magunkat s egy üveg- hídon csodálhattuk a hegyeket, ha lenéztünk, a lábunk alatt, hegyek, mellettünk hegyek jobbra –balra, no meg a végtelen tenger a messzeségben. Lenyűgöző volt. Kattogtak a fényképezőgépek -nehéz ennél szebb hátteret elképzelni.
Augusztus 25-én Dubrovnik következett. Ez már nem egyszerűen egy újabb város volt az út során. A valamikor Raguzának nevezett helynek egészen különleges hangulata van. A hatalmas városfalak, a kőből épült utcák, a tenger csábítása és a történelem mindenütt jelen lévő nyomai olyan érzést keltenek, mintha egy hatalmas történelmi film díszletei között sétálnánk.
Birdacs Olivia helyi idegenvezetőnek köszönhetően természetesen a magyar vonatkozásokról is hallottunk. Jó érzés volt felfedezni, hogy a messzi Dubrovnik történelmében is találunk magyar kapcsolódási pontokat. A városfalak közelében sétálva pedig újra és újra megálltunk fényképezni. Aztán még egyszer. ……..És még egyszer. Mert hát… ilyen élményt nem lehet csak egyszer lencsevégre kapni.
Este már egy montenegrói város, Budva várt bennünket, ott pihentünk, fürödtünk a meleg Adriában, s megbeszéltük az elmúlt napok élményeit.
Augusztus 26-án csatlakozott hozzánk Huszár Izabella itt lakó idegenvezető, aki az következő három napban velünk tartott bemutatni a szépséges piciny ország rengeteg ékszerét. Perast, egy apró, festői település a Kotori-öböl partján. Egy utcácskából áll, de minden háza meséli a valamikori gazdagságot. Innen hajóval indultunk a mesterséges szigeten álló Szirti Madonna templomához. Megnéztük a Verige szorost, amely a legszűkebb része a Boka-öbölnek. Úgy tartják, hogy régi időkben láncot feszít***ek ki Nagy Lajos királyunk parancsára, hogy távol tartsák illetve lelassítsák a velencei hadihajókat, megvédeni Kotort és Perastot.
A hajózás önmagában is élmény volt. A hegyek szinte függőlegesen emelkedtek ki a tengerből, és az ember csak nézett körbe, és próbálta eldönteni, hogy most éppen Horvátországban, Montenegróban vagy egy képeslap közepén van-e.
Ezután Kotor következett. Az UNESCO által is védett óváros szűk utcái, régi épületei és történelmi emlékei teljesen más arcát mutatták Montenegrónak.
Majd jött a felvonó, amely egészen 1350 méteres magasságba röpített fel bennünket. Aki bátor volt, tíz perc alatt felsuhant az oromra, fentről pazar panoráma tárult a szeme elé, amit nem könnyű elfelejteni.
A nap végén pedig Budva óvárosában sétáltunk.
És ekkor már kezdtük sejteni, hogy Montenegróval komoly baj van:egyszerűen túl szép.
Augusztus 27-én reggel 8-kor újabb kalandra indultunk.
A híres Kotori szerpentineken kapaszkodtunk egyre magasabbra. Huszonöt kanyar után megálltunk egy fotószünetre – és ekkor már mindenki pontosan tudta, miért nevezik ezeket szerpentineknek. Olyan utat képzeljetek el, ahol a buszok csak felfele mehetnek, két sávosnak mondják, de mi megállapítottuk, hogy néha csak másfél sávos, minden szembejövő autónál szurkoltunk, hogy férjünk el, persze nem volt semmi gond, de mi minden kanyart megéltünk a szakadék szélén). Izabella csak mesélt-mesélt a helyi történelemről, az itt élő emberek mindennapjairól, hőseiről, simogatva a lelkünket ennek a kis népnek a múltja, jelene, Njegusiban megkóstoltuk a híres njegusi sonkát, majd tovább indultunk a Lovćen Nemzeti Parkba. Ott meglátogattuk II. Petar Petrović-Njegoš mauzóleumát, 461 lépcső vezetett az 1600 m magason álló hegyorom csúcsán álló mauzóleumhoz, majd Cetinje, a régi királyi főváros következett.
Augusztus 28-án ismét vízre szálltunk. Tivatból indult a hajónk, hogy egész nap bejárjuk a Boka Kotorska-öblöt. A tenger, a hegyek és az apró települések látványa egészen lenyűgöző volt. A Miristei-öbölben lehorgonyoztunk. Lehetett fürdeni, pihenni, vagy vállalkozni a híres Kék barlang meglátogatására. Majd megnéztük Herceg-Novi kis városkát is. .Ezután visszahajóztunk a Kotori-öbölbe, majd Tivatban sétáltunk a híres Porto Montenegro luxuskikötőben.
Este visszatértünk Budvára.
Augusztus 29-én reggel már nem kellett buszra szállni, nem kellett szerpentinen kapaszkodni, nem kellett várost felfedezni. Csak séta a tengerparton, fürdés, nézelődés, vásárlás és egy kis pihenés. Persze egy tíznapos programban a „szabadidő” is veszélyes dolog: az ember elindul egy rövid sétára, és egyszer csak azon kapja magát, hogy már megint kilométereket gyalogolt.
Augusztus 30-án Montenegrót lassan magunk mögött hagytuk, és Szerbia, a Vajdaság felé indultunk. Szabadka egészen más hangulatot hozott. A város magyar múltja és jelene, a gyönyörű szecessziós épületek, a Városháza és a híres Zsinagóga mind különleges élményt jelent***ek. Itt sétálva egy kicsit olyan érzésünk lehetett, mintha egyszerre lennénk Magyarországon és mégis valahol egészen máshol. Itt is mellénk szegődött Novák Attila tanár úr, aki elmesélte a Szabadka város történelmét, kapcsolódását Erdélyhez. Hirtelen visszavittek az érzéseink az 1800-as, 1900-as évekbe, közös történelmünket éltük újra, s örömmel hallottuk, hogy az itt lakó nemzetiségek a sok háború után, milyen jól kialakították az együttélés normáit, feltételeit.
A sok látnivaló után pedig jöhetett az egyik legfontosabb program: a halászlé. Mert egy ilyen hosszú út végén az ember már pontosan tudja, hogy a kultúra mellett a gasztronómia is fontos része az utazásnak.
És végül… haza. Augusztus 31-én a kora délutáni órákban elindultunk hazafelé. Tíz nap alatt Magyarországot, Horvátországot, Montenegrót és Szerbiát jártuk be. Volt fürdőzés, városnézés, hajózás, túrázás, szerpentin, felvonó, tenger, hegy, sonka, sajt, halászlé, rengeteg fénykép és még több nevetés.
Talán ez az utazás legfontosabb része: nemcsak helyi ritkaságokat láttunk, hanem közös emlékeket gyűjtöttünk. A buszon összefoglaltuk az élményeket, különlegességeket, s túravezető társunk felelevenít***e a nándorfehérvári csatát, a mohácsi veszedelmet és elszavalta Ady Endre A tűz csiholója című versét.
Hazafelé már fáradtak voltunk. De az a jóleső fajta fáradtság volt. Az ember ilyenkor már tudja, hogy jó volt elindulni. Jó volt ott lenni. És jó lesz egyszer majd újra visszagondolni rá. Mert van az a tíz nap, amit nem lehet egyszerűen „nyaralásnak” nevezni. Ez egy történet lett. A mi történetünk.
Köszönet Petres Évának, aki végigvezetett bennünket ezen a meseszerű kalandon, köszönet az egész csapatnak is, akik nélkül ez a tíz nap nem lett volna ugyanilyen. Megélni közösen ezeket a csodákat, tanulnivalókat eszméletlen nagy élmény valamint tervezni a jövő évi honismereti barangolást.
Bálint Csilla
CSEKE
